falu vagy város belterületén levő italkimérő hely. Kocsmát csak az tarthatott fenn, akinek kocsmajoga volt (→ kocsmálás). Egyéb elnevezése: korcsoma, korcsmaház, korcsomás ház. Voltak időszakos és állandó kocsmák. Időszakosak voltak a kántorkocsmák vagy fertálykocsmák, ahol Szent Mihály napjától karácsonyig, ill. újévig mértek bort, a bortermelő városok polgárainak saját házuknál fenntartott borkimérései (purger-kocsma) és a falvak vagy városok közös kocsmái, ahol fél, egy éven át árulták → szeren a borgazdák borait. Állandó kocsmák voltak a földesurat egész éven át megillető italmérési helyek pl. hidaknál, vámoknál és a városi kommunitás által fenntartott bormérések. Tekintettel a bormérés nagy jövedelmezőségére az állandó kocsmák nagy részét mindenkor házi kezelésben tartották, ahol fizetett alkalmazott mérte a földesúr vagy a város borát. Az ilyen kocsmát csapnak, csapszéknek, csapháznak nevezték. A kevésbé jövedelmező vagy nehezebben ellenőrizhető kocsmákat bérlőknek adták ki. A kocsmabérlet összegét a várható forgalomnak megfelelőn állapították meg. A kocsmárosnak óvadékot kellett letennie, mivel gyakran nem tudtak elszámolni a bérlet leteltével. Az engedély nélkül működtetett kocsmákat, italmérő helyeket kurtakocsmának nevezték. A kocsmák fő jellegzetessége a fogadókkal szemben, hogy eredetileg semmiféle ételt, még kenyeret sem volt szabad árusítani bennük. – A kocsmák épületeiről, berendezéséről a korábbi századokból igen kevés adat maradt fenn. A 16–17. sz.-ban a pince fölé emelt borona vagy földfalú, ritkábban kőfalú, többnyire egyetlen helyiségből álló szalma- vagy zsindelytetős épületek voltak. Ezeket korcsmálló pincének nevezték (ÉK-Mo., Erdély, Alföld). Kecskeméten a 18. sz.-ban nyárra leveles színeket építettek a kocsmák mellé, s a szabadban folyt a bormérés. A nagyobb városokban a városi kocsma többnyire a városházán volt (pl. Buda, Pozsony, Debrecen), a többi pedig a jelentősebb forgalmi pontokon, így a vásártereken, piactereken, a városból kivezető utak és kapuk mellett. A bormérést monopolizáló városok gyakran fogadóval egybeépített kocsmát tartottak fenn. A 18. sz.-tól a népesség rohamos szaporodásával a kocsmák száma erőteljesen megnövekedett. Pl. Kecskeméten a 19. sz. első felében már 150 kocsma volt. Az ivószoba felszereléséhez tartozott egy hosszú, kecskelábú asztal, hozzávaló támla nélküli lócákkal vagy padokkal, almárium, amelyben az ivóedényeket tartották. A bormérő asztalt lécekből álló rács, a kármentő kerítette el az egyik sarokban. Itt tartották a törékeny holmit, a mérés alatt levő bort, s ha dulakodás támadt a kocsmában, a kocsmáros ide menekült, magára húzva a kármentő ajtaját. Innen nyílt a bejárás a konyhába is. A kocsmákban használt űrmértékek (→ borűrmértékek) a köböl, akó, pint, meszely, icce voltak. Ezeknek megfelelően készültek az ivóedények, amelyek jórészt cserépkancsók voltak. Mind a mázatlan vászonkancsókat, mind a mázas kancsókat használták. A korsósok rendszeresen dolgoztak a kocsmák számára. Jellemző, hogy a kancsóknak százanként kialkudott ára volt, ráadásul járt egy meszely bor, a fazekasok meszelye. A cserépedényeken kívül különböző nagyságú üvegeket, karafinákat és fakupákat, vastag üveg- és fémpoharakat is használtak. A kocsmákban, csapszékekben faggyúgyertyával világítottak. A városokban a csaplárosok, iccések a mészárszékről évente 2–3 q faggyút kaptak, amelyből maguk öntöttek gyertyát. Ehelyett a földesúri kocsmákban külön gyertyapénz járt a kocsmárosnak. Azokban a városokban, ahol a polgári borkimérést engedélyezték, a szőlősgazdák a lakóház egyik, többnyire utcai helyiségét rendezték be ivónak. Felszerelése hasonló volt az állandó kocsmáéhoz. Mind az időszakos, mind az állandó kocsmákban folyó borkimérést a → cégér jelezte. (→ még: csaplár, → csárda, → kocsmáros, → vendégfogadó) – Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905); Ballai Károly: Magyar korcsmák és fogadók a XIII–XVIII. században (Bp., 1927); Dvihally Anna Mária: A budai szőllőművelés története (Bp., 1932); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Bencsikné Sergő Erzsébet: XV. századi edényformák és azok továbbélése a magyarországi vendéglátóiparban (A Magyar Vendéglátóipari Múz. Évkve, 1970).

forrás: Magyar Néprajzi Lexikon